Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A dalmata

2008.09.09

A DALMÁT JUHÁSZKUTYA

Nem egészen olyan, mint a filmen…

A Walt Disney produkció után mindenki könnyen azt gondolhatta, hogy mindent tud a fajtáról, ám eme elegáns eb mind a mai napig ôriz bizonyos titokzatos tulajdonságokat, ösztönöket. Kellemes társ, ám megérdemli, hogy megismerjük…
s nem feltétlenül olyannak, mint a filmen!

1961: bemutatják a rajzfilmet, a 101 kiskutyát. Pongó, Perdy és a kölyök kavalkád elbûvöl mindenkit, kicsit és nagyot egyaránt. A nagy érdeklôdés valóságos demográfiai robbanást idézett elô. Míg Franciaországban például 1961-ben 49 ilyen kiskutya született, alig 10 év elmúltával, 1971-ben már 1165 születést regisztráltak. Az örvendetes állománynövekedésnek azonban megvoltak a maga hátulütôi. Sokan nem valódi szeretetbôl avagy körültekintô józan megfontolásból vettek maguk mellé dalmatát, hanem azért, mert divatba jött, státuszszimbólummá vált.

A divathullámot sok lelkiismeretlen tenyésztô meg is lovagolta, az eredmény pedig: az eredetileg játékos, sportos, kedves kutya mellett sok rosszindulatú, sôt harapós, „csökött” egyed is megjelent.

Szerencsére manapság már az is megfigyelhetô, hogy a hivatásos tenyésztôk elôször meg akarják ismerni a jövendô tulajdonos életvitelét, életmódját, azt megállapítandó, hogy megfelelnek-e a fajta igényeinek, összhangban vannak-e a kutya mentalitásával, tehát az állat jó kezekbe kerül-e. Egyébként inkább el se adják a kölyköt, mintsem hogy idegroncs váljon belôle.

 

Rusztikus arisztokrata

Ahhoz, hogy a fajta a maga teljességében bontakoztathassa ki jó tulajdonságait, képességeit, igen odaadó, sôt „ráérô” gazdára van szükség, olyanra, aki mindig „rendelkezésre áll”. A dalmatiner helyes nevelése a gazda csaknem mindenkori jelenlétét, hosszú sétákat és – szelíd szigort követel meg. Az a városlakó, aki reggeltôl estig a hivatalban ül s csupán vasárnapi kocogáshoz keres magának négylábú társat, jobban teszi, ha választási körébôl kihagyja a dalmatát, hacsak nem akar lakásában egy fekete-fehér, mindent (el)pusztító tornádót.

Az unatkozó dalmatiner ugyanis rendkívül „kreatív”.

A fajta származása – a szokásos közhellyel élve – az idôk homályába vész. Ez történetének egyik rejtélye. Egyesek szerint már a piramisok freskóin is ábrázoltak ilyen pettyes kutyákat.

A XVII. században a dalmata a Vatikánban tûnik fül. A fôpapok kedvence lett, s már akkoriban is gyakran jelentették meg lovak társaságában. A XVIII. században folytatódott a fajta lovakkal való asszociálása, társítása. A legtöbb szakember egyébként egyetért abban, hogy a fajtát elsôként az angolok „rögzítették”, adták meg végsô formáját.

Elnevezése ellenére tehát a fajta nem a horvátországi Dalmácia szülötte, neve minden valószínûség szerint a balkáni háborúra vezethetô vissza, ahol is ordonáncként, hírvivôként szolgált az angol csapatok mellett.

Ugyancsak bizarrnak tekinthetô „hivatalos besorolása” is. Vannak például országok, melyek társasági (családi) kutyákhoz tartozónak vélik – az uszkárral, mopsszal egy kategóriában. Mások atlétikus fölépítésére, széles szügyére való tekintettel a kopók csoportjába sorolják, (valószínûleg joggal), ugyanakkor az „ex katedra” kinyilatkozásairól híres a 6. osztályba, a „kisvad vadászhajtó ebek” csoportjába sorolja. A legtöbb dalmatabarát különben nevetve azt mondja: „ezt a kutyát nem lehet hova tenni!”

 

Dendik kedvence

Ez az ôsi kocsikísérô eb, mely ütemet tartva ügetett a lovak lábai között, szédületes gyorsasággal meghódította az angol arisztokráciát. A XIX. század angol elegáns arany ifjai számára a dalmata olyan „függeléknek” számított, ami nélkül „igazi úriember” ki se dughatja az orrát az utcára.

Ám ne feledjük el, hogy az arisztokraták eme arisztokratikus megjelenésû kedvence korántsem holmi elkényeztetett öleb, hanem igenis rusztikus jószág, mely a maga idejében az utasok poggyászát védelmezte, s patkányokra vadászott az istállók tájékán. Nem egyszer napi 40–60 kilométert is megtett a fogatok mellett, így aztán manapság ne csodálkozzék senki, ha kutyája valósággal megôrül, amikor állandóan lakásban tartják. Persze, ha már jól kirohangálta magát, szívesen letelepszik a díványra, plüsspárnák közé, a puffokra, szereti a kényelmet is! Nagy ínyenc, olykor még arra is rávetemedik, hogy elcsenjen egy-egy jobb falatot.

Végül – bár már mindenki ismeri, pontosabban szólva fölismeri –, hadd szóljunk pár szót külsô megjelenésérôl.

 

Tehát: Közepes termetû, elegáns, jó felépítésû, izmos eb.

Füle meglehetôsen magas tûzésû, lelóg.

Szôre rövid, kemény tapintású, sima.

Színe fehér alapon fekete vagy gesztenyebarna pettyes, a pettyek egymástól elhatárolódnak, kerekek. Minden egyes példány szôre egyedi!

A szem kerek, ragyogó, színe (a pettyek színétôl függôen) fekete vagy barna, illetve arany sárga.

Az orr – ugyancsak a pettyek színének megfelelôen – fekete vagy barna.

Említsünk meg még egy érdekes jellembeli tulajdonságát is: A dalmata gyakorta „süket füleket fordít” gazdája szavának. Teszi pedig azért, mert olykor bizony – süket! Nemcsak jellembelileg, hanem fiziológiailag. Ez a hatvanas évek erôszakolt túltenyésztésének tulajdonítható (mint már említettük, a Disney-film megjelenése után). Szerencsére ez a génhiba ma már egyre ritkábban fordul elô.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

julcsyy

(julcsy, 2008.10.29 19:27)

101 kiskutya!!!!